Igérd meg könnyű szél
E vers majd szárnyra kél
Úgy könnyedén repül
A magas felhők mögül
Majd hozzáér, talán
A kis ruhája széléhez
Megkérdi, hogy mi ez?
Mondjad, egy vallomás
Egy szerelmi állomás
Egy szív, így beszéli el
Azt mondja és üzeni
A szívnek és léleknek
Jön az ősz, már ideje
Kezdete a szerelemnek
Ó a szerelem-szerelem
Oly szép, édes gyötrelem
Hogy, s miért mint virág
Te teremsz szívemben
Az áldott napfénytől
Megnősz, majd kivirágzol.

Imádom szép szemeit
Mikor ő csak rámtekint
Szorosan fogom kezeit
Szívemben szúró fajdalom
Mert őt most alig láthatom
Imádom pajkos mosolyát
Ha karjaimmal őt fogom át
Kicsi szívem összeszorul
Mikor megérzem illatát
S az ajkam érinti ajkát
Most, már nincs kétség
Nincs már több félelem
Nem hiábavaló életem
Őt igen nagyon szeretem
Így most, már Rádtalálva
Tudod ki is vagy nekem
A bennem rejlő szerelem
Egész életemben kerestem
Pedig mindig itt-itt voltál
Az én testemben, ó nem
De a lelkemben igen..!

A számból a "SZÓ" fakad
Szavakon "TÚL" a gondolat
A gondolat miből fakad..?
Mi pislákolt a sok év alatt
Most eszem tárgyilagosabb
A szívem,hát varázslatosabb
E két dolog irányít, vezérel
Hogy a szívem gondolatát
Ne eméssze a kényszer
S hogy mindig világoljak
Vagy hamu alatt izzak
Hogy mindig az eszemre
Vagy szívemre hallgassak
Ha már, csak egy embert is
Megérint a halk szavam
Már ezt nem írtam én hiába
Súgja a szívem és agyam..!

Egyszerre indul.. sok kis homokszem
Ezernyi kis gyémántként csillog üvege
Ennek a kis homokórának, és őbenne
Elindul lassan egy apró homokszem
Hogy végre ő ,már lejebb érhessen
Hogy, ő is csak az első lehessen
De most, hogy már ő, leesett..
Igy ő büszke és nem lehet
Tette bitos, hát oly nagy
Nem vagy netalán??
Olyan, jó hű
És...
Tettrekész
És oly::: merész
Hogy te ,megmozdulj
Ó nem tudsz, így hát okulj
Hát te légy míg most azt lehet
Míg most egy szív dobog benned
Mert, ha már utad egyszer véget ér
És testedben,már megállt minden vér
Soha többé nem tehetsz nagy tetteket
Éltednek már nem adhatsz új értelmet!
Mert az élet lassan-lassan, de lepereg!

Újra könnyek mossák
Tisztára az arcomat
És egy csoda erejéig
Kis patakká összefolynak
Utad bár merre is visz
Messze kanyarog, hisz
A kispatak fogja majd
A lépteid kisérni,mosni
Sóhajok százai, mik
Az ajkam elhagyják
Lágy szellővé kerekednek
Hozzád útrakelnek
Mert megfogadták, ha
Téged sírva találnak
Majd ölelnek,megsímogatnak
Kicsit hozzád bújnak
Szeretnek-megsímítják
Arcod, nyakad, mert
Csakis Téged szeretnek!

Tétován ízlelem......
Minden édes szavad
S látom mint születik
E tengernyi sok vers
Itt bennem-általad..!
Hálából ácsolt bölcsőben
Alszik az újszülött remény
Ha tudnám, nem hagy el
A verseket fülébe súgnám én
Homlokon csókolva kelteném
Míg küzd, dolgozik bennem
A naív szép gyermeki én
Talán megtört nőként
A hitvesztett mezején
Általad látni kezdem
Hogy bíz megszülethet
Nehéz időkben, szép is
Miért is nem hittem...?
Hisz így születtem én is...

Mondd meddig kell várnom?
Álmaimban hová kell szállnom?
Mondd hogy lehetnék Veled?
A legszebb kis pillanataim
Mondd mikor adjam Neked?

Mondd mikor látlak, hát újra
Még hányan állnak az útba
Vajon hogy felejtselek el..?
Mondd meg az egyik okát
Miért nem találok válaszokra
Miért ütközöm folyton falakba?

Mondd gondolsz csak néha rám
Emlékem feledésbe merült már?
Te látod azt, hogy mit tettél
Talán valaha kicst szerettél?
Választ soha, már nem kapok
Telnek múlnak a rossz napok
Szívem jéghideg,s mindenem
Egy ajtó talán bezárul hirtelen.

Én leszek kövekkel folyó
Vagy vízpart, vagy netán tó
Vagy legyek forrás neked?

Leszek én ég alatt az erdő
Vagy egy szép derűs jövendő
Vagy csak legyek én Veled?

Leszek egy virágos kis rét
Vagy egy fogadásban a tét
Vagy az élet Neked, érted!

Leszek kecses madár az égen
Vagy hagyomány, mely Neked
Úgy dalol, ahogy Te kéred..!

Vagy csak Neked legyek, s
Te csakis énnekem leszel
Ez az igazi szép szerelem?

Már nem mondhatom
Te sem mondhatod
Győzött a néma csend
A kimondatlan szó felett
Nem mondhatom, és
Te sem mondhatod el
Csak én úgy éreztem
Hogy nagyon jó Veled
Nem szóltunk, csak
Fogtuk egymás kezét
Sajnos ez így történt
Már ez megesett
S ma, már hiába is
Szólnánk, mondanánk
Már ezt nemszabad
Többé már nemlehet!

Szél cirógatja közös magányunk
Te felém hajolsz és én suttogom
A zilált avarban, puha lábnyom
De közelebb menni én nemtudok

Leveleink,hát mind útra készen
A távolból, már az ősz készül
Sóhajunk elkiséri messze őket
Ha fújni kezd a hűvös őszi szél

Majd egymásba fonjuk ágaink
Ha csend zörgeti csupasz ágaink
Ha őszvégi alkony bontja fátylát
Mi megint csak egymásra találunk.